Leírás: A dunai ingola hazánk dunai mellékfolyóinak őshonos elterjedésű faja. A lárvaállapotból való átalakulás után rövid idővel fogott példányok jól elkülöníthetők a csontos szájszervek alapján a tiszai ingolától. Az kifejlett állatok fogai tompák, bár ha több alaktani eltérést nem veszünk figyelembe, tévedhetünk a faji hovatartozást illetően. A felső ajaklemez fölött a sertefogak legfeljebb 5 sort alkotnak, az alsó ajaklemez fogainak száma 5-9 között változik, a leggyakrabban 6-7. Az alsó ajaklemez alatt 2-3 sertefogsor található. A két ivart a külső morfológiai jegyek alapján el lehet különíteni. A nőstény egyedek szeme kisebb, mint a hímeké, az ivartemék mennyiségi különbségéből adódóan a nőstények törzsátmérője nagyobb. A hímek úszói a hátoldalon valamivel magasabbak. Megtalálható a Dunában a Bécs-Budapest szakaszon, valamint a folyó több bal és jobb oldali mellékfolyójában. Hazánkban kimutatták a Kerka-patakból és a Drávából. A Tiszából és mellékvizeiből hiányzik.

Testhossz és tömeg: A kifejlett példányok a 15 cm-es testhosszt érhetik el.

Szaporodás: Csak 3-4 éves korára fejlődik ki teljesen, ezután válik ivaréretté. Ekkor bélcsatornája elcsökevényesedik és a tavaszi szaporodás után, elpusztul. Az ívás elmaradása esetén a következő év ívásáig életben maradnak.

Horgászati szabályozás: védett!

Táplálkozás: A lárva a tiszai ingola lárvájához hasonlóan szerves törmelékkel és detritusszal él, befúrja magát az iszapos homokba, és szűrögetve táplálkozik. Ilyenkor még nincs szeme, ezért vakcsíknak hívják. A kifejlett ivarérett példányok nem tipikus, csak ún. alkalmi paraziták. Erre engednek következtetni a tompább csontos szájszervek, valamint, hogy a tápcsatorna vékony fonálszerű és mindig üres. A kifejlődése után sem hagyja el a homokot, csak helyváltoztatáskor úszik ki onnan és tapad a kövekre. Feltehetően a dunai ingola csak közvetlenül az átalakulása után válik parazitává, tapad rá halakra és szívja vérüket.